A szótanban a morfológia a különböző morfémák összeilleszkedésének mikéntjét jelenti. Megkülönböztetünk konkatenatív, azaz összefűző, illetve nem-konkatenatív morfológiát. A konkatenatív morfológia lényege, hogy a toldalékolás (affixáció) során a toldalékokat (affixum) egymás után fűzzük az alapszavakhoz, mint a magyar nyelv esetén (asztal, asztal-ok, asztal-t, asztal-ok-at, stb…).
Ezzel szemben a nem-konkatenatív morfológia, ami különösen a sémita nyelvekben figyelhető meg már korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Nézzünk egy példát:
KaTaBa – ő ír
KiTáB – könyv
maKáTiB – íróasztalok
A fenti három szó mindegyikében megfigyelhető a k-t-b írással kapcsolatos mássalhangzóhármas, amit a szavak gyökerének nevezünk.
Ugyanezt a nem-konkatenatív morfológiát egyébként a magyarban is megfigyelhetjük, csak kevésbé extrém alkalmazásban, például a tél – telel szópár során, ahol a toldalék hatására a szó magánhangzója lerövidül, vagy ugyanez a helyzet az indogermán ablaut esetében is (pl.: az angolban a run – ran ige).